Víz, homok, erdő: a táj Barcs körül

Ha valaki Barcstól észak felé, a Borókás irányába indul, majd visszafordul és lesétál a Dráváig, egyetlen délelőtt alatt három tájat jár be. Fent laza, világos homok, fenyő és boróka; lejjebb sík, egykor mocsaras, ma nagyrészt művelt ártéri síkság, gátakkal és csatornákkal; a folyó mellett pedig sűrű, nedves ligeterdő, holtágakkal. Ez a három szint nem véletlen egymás mellett: ugyanazon folyamatok különböző arcai.

Fent: a homokhátak

Barcs a Belső-Somogy nevű homokvidék déli peremén fekszik. A középtáj leírásai – Dövényi Zoltán szerkesztésében megjelent Magyarország kistájainak katasztere és Lóki József homokformákról szóló vizsgálatai alapján – nagyjából háromezer négyzetkilométeres, túlnyomórészt homokkal borított síkságként jellemzik, amelynek déli határa a Dráva. A homok alapját a pleisztocénben folyók rakták le; a felszínt borító futóhomok az utolsó eljegesedés idején, a szél munkájával alakult ki, átlagosan mintegy tíz méter vastagságban, és később a növényzet kötötte meg. Ebből születtek a buckák, a szélbarázdák és a lapos homoklepelek.

A homokhátakon a víz gyorsan elszivárog, a talaj savanyú és tápanyagszegény. Ezért élnek itt egymás mellett száraz homoki gyepek és – a buckák közötti mélyedésekben, ahol a talajvíz a felszín közelébe ér – láperdők és láptavak. A Barcsi Borókás ennek a mozaiknak a legépebben megmaradt darabja; róla külön írásunk szól.

Lent: a Dráva-sík

A homokvidék alatt húzódik a Dráva-sík. Lóczy Dénes és szerzőtársai leírása szerint ez egy 96 és 110 méter tengerszint feletti magasság közötti, rendkívül lapos síkság: átlagos relatív reliefe négyzetkilométerenként mindössze két méter. Nyugati része valamivel magasabb és hullámosabb, homokdűnékkel tagolt – Barcs környéke éppen ilyen átmeneti sáv. A folyó szabályozás előtti, geomorfológiai értelemben vett ártere 5–15 kilométer széles volt; a mai, gátak közé szorított aktív ártér átlagosan csak 600–700 méter.

A talajok is ezt a kettősséget követik. Az ártéren öntéstalajok és réti talajok, helyenként láptalajok vannak, Barcs közelében viszont homoktalajok. Az éghajlat mérsékelten meleg és nedves; a Dráva-sík nyugati részén az évi középhőmérséklet 10,2 °C körül alakult az 1960–1990 közötti időszakban, az évi csapadék nyugatról kelet felé 800 milliméterről 700 milliméterre csökken. A legcsapadékosabb hónap általában a május, a legszárazabb a január–február.

A víz, amely elfogy

A táj legfontosabb, de szemmel nehezen látható változása a talajvíz süllyedése. Ennek több oka van. A szabályozott folyó medre mélyül – Barcsnál a 19. század végétől a 20. század közepéig évente átlagosan közel két centiméterrel –, részben a mederszűkítés és a felső szakasz erőműveinek hordalék-visszatartása, részben a barcsi térség lassú tektonikus süllyedése miatt. A mélyebb folyó lehúzza maga után a part menti talajvizet: Lóczyék szerint a csökkenés még a medertől két-három kilométerre lévő kutakban is kimutatható.

Ehhez jön az éghajlat. A szerzők a térségben növekvő klimatikus vízhiányt írnak le, a Darányi borókás Natura 2000 fenntartási terve pedig a hosszan elhúzódó aszályokat és a tartósan alacsony vízszintet a terület egyik fő veszélyeként nevezi meg. Az eredmény mindkét szinten látszik: a holtágak nyílt vízfelülete fogy, a láperdők szárazodnak, és a nedvességet kedvelő növényzet helyét szárazabb élőhelyek fajai foglalják el.

A válasz a vízvisszatartás. A Barcs melletti Ó-Dráva holtágban fenékküszöb emeli a vízszintet, a Rigóci-halastavakat a nemzeti park ökológiai célú tavakként kezeli, keletebbre, az Ormánságban pedig 2013-ban indult el az Ős-Dráva Program, amely az ártér vízpótlását tűzte ki célul. Hogy ezek mennyire elegendők, arról a kutatók is óvatosan nyilatkoznak: Lóczyék saját mintaterületükön arra jutottak, hogy a megvalósuló vízpótlás valószínűleg kevés a rehabilitációs célok eléréséhez.

Erdő: a régi és az ültetett

A Dráva menti ártéren egykor hatalmas galériaerdők álltak. Fényes Elek 1836-ban a folyó partjait kísérő bükkösöket és tölgyeseket emelte ki, Szabó Máté pedig a barcsi uradalom adatai alapján azt írja, hogy 1865-ben a barcsi határ 40 százalékát erdő borította. A szlavóniai és Dráva menti tölgy a 19. század végén a barcsi fafeldolgozás alapanyaga lett.

Ma a part mentén fehér fűz, fehér nyár és fekete nyár alkotja a puhafás ligeteket, a magasabb térszíneken tölgy-kőris-szil ligeterdők következnek. A homokvidéken viszont sok helyen telepített erdő áll: a Darányi borókás fenntartási terve szerint ott erdeifenyvesek, akácosok, vörös tölgyesek és kései meggyes foltok a legnagyobb kiterjedésű élőhelyek. Aki a homokhátakon jár, ezért gyakran ültetett fenyvesben sétál, nem ősi erdőben – a különbséget a szabályos sorok és a szegényes aljnövényzet árulja el.

Ami a régi tájhasználatból megmaradt

A Duna–Dráva Nemzeti Park ismertetője szerint a folyó menti falvak lakói elsősorban állattartásból éltek: szarvasmarhát, lovat, juhot és sertést legeltettek. A puhafás ligeterdők fájából teknőt vájtak és kosarat fontak, a keményfás erdők fája palánkvárak építéséhez és hamuzsírfőzéshez kellett. A régi fás legelők idős fáiban ma is szarvasbogár és nagy hőscincér fejlődik – a legeltetés tehát nemcsak gazdasági, hanem természetvédelmi örökség is, ezért tartja a nemzeti park ma is legelő állatokkal a nyílt gyepeket.

A folyó maga is megélhetés volt. Fényes Elek a Drávát halban gazdagnak írta le, homokjából aranyat mostak, vízimalmai jó lisztet őröltek. A hajómalmok és az aranymosás eltűntek; a holtágak vize ma elsősorban a horgászoké – az Ó-Dráva például népszerű horgászhely, és a holtág helyreállításakor a régi, rossz állapotú horgászállások helyett újakat építettek. A Dráva ritka halfajai – a dunai galóca, a magyar bucó, a pénzes pér – fokozottan védettek.

Mire figyelj, ha a tájban jársz

• A szint számít. Ugyanazon a napon a homokháton porzik az út, az ártéren sár van. Cipőt és útvonalat ehhez érdemes választani.
• A víz kiszámíthatatlan. A Dráva vízszintje a felső szakasz erőművei miatt napon belül is változhat, áradáskor pedig gyorsan emelkedik; a kavicspadokon és a holtágak partján mindig nézz körül, merre lehet visszajutni.
• A homok és a fenyves tűzveszélyes, különösen hosszú száraz időszakban.
• A védett területek szabályai helyről helyre eltérnek; a fokozottan védett részekre csak engedéllyel lehet belépni.

A tájról tágabb áttekintést a Barcs és a Dráva-vidék kézikönyve ad, a folyó működéséről pedig a Dráváról szóló írásunk.

Források

• Lóczy Dénes – Gál-Balogh Réka – Prokos Hedvig: Ártérhelyreállítási lehetőségek a Dráva magyarországi szakaszán. Acta Climatologica et Chorologica 50/B (2016), 63–75.
• Dövényi Zoltán (szerk.): Magyarország kistájainak katasztere. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2010.
• Lóki József: Belső-Somogy futóhomok területeinek kialakulása és formái. Acta Geographica ac Geologica et Meteorologica Debrecina, 1979.
• Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság: Nemzeti Park – Dráva menti területek; Darányi borókás (HUDD20051) Natura 2000 fenntartási terv, 2021.
• Szabó Máté: Barcs gazdasági fejlődése a dualizmus korszakában. Közép-Európai Közlemények 14 (2021) 2. sz. (benne Fényes Elek 1836-os leírása).
• WWF Magyarország: Újjászületik az Ó-Dráva holtág (projektismertető).