Barcs története: a révtől a határvárosig

Barcs története nagyjából annyiszor fordult meg, ahányszor a Dráva szerepe megváltozott körülötte. Hol átkelőhely volt, hol kikötő, hol vasúti csomópont, hol országhatár. Aki ezt a sorrendet érti, az a mai város szerkezetét is könnyebben olvassa: miért van a központ a vasútállomás közelében, miért emlegették a pályaudvar környékét sokáig külön néven, és miért volt évtizedekig nehéz ide egyszerűen csak ellátogatni.

Középkori kezdetek és a török idők

A település neve a 14–15. század fordulójának okleveleiben bukkan fel, akkor még a segesdi uradalom részeként; vára a 15. század derekától szerepel az iratokban. A Dráva menti falvak sorsa a 16. században a hódoltsággal fordult rosszra: a Magyar Néprajzi Lexikon Dráva mente szócikke szerint a folyóvölgy középkori népessége a török időkben erősen megfogyatkozott, és a mai etnikai kép – benne a horvát falvakkal – nagyrészt újkori betelepítések eredménye.

A hódoltság végén, a 17. század második felében Barcs a Széchényi család kezére került. A család csokonyai uradalma hatalmas, mintegy 62 ezer holdas birtoktest volt, és Barcs ennek egyik mezővárosa lett. A helyet már akkor az tette értékessé, ami később is: a Dráván itt régi révátkelő vezetett Szlavónia felé, amelyhez a földesúr vámszedési joga tartozott. Szabó Máté gazdaságtörténeti tanulmánya szerint a település a 19. század közepén nagyjából 5000 holdnyi határral és körülbelül 1700 lakóval bírt, akik többségükben magyar és német katolikusok voltak.

A népesség gyorsan nőtt: a II. József-féle összeírás még 355 lakót talált itt, 1828-ban már 1323-at, a század közepén pedig közel 1700-at. A föld bőven volt, a munkáskéz kevés – a Dráva menti uradalmak ezért szívesen fogadtak betelepülőket.

A vasút, amely áthelyezte a város közepét

A nagy fordulat a kiegyezés utáni években jött. A Rinya patak – amely Barcs nyugati határán ömlik a Drávába, és tavaszi-őszi áradásaival rendszeresen elöntötte a földeket – régen a mai vasútállomás táján torkollott. Szabályozását 1867-ben fejezték be: a patakot új mederbe terelték, a mocsaras torkolatvidéket feltöltötték. Ezen a nyert területen épült fel 1868-ban a vasútállomás, és ide tolódott át a település súlypontja is.

Barcs ugyanabban az évben két irányból is vasutat kapott. A Pécs–Barcs vonalat 1868. május 6-án adták át, a Déli Vasút Murakeresztúr felől érkező szakasza pedig 1868. szeptember 1-jétől közlekedett. Ezt később helyiérdekű vonalak egészítették ki: Barcs–Somogyszob 1890-ben, Kaposvár–Barcs 1905-re, Barcs–Sellye–Siklós 1912-ben. A 20. század elejére így öt vasútvonal futott össze a városban.

A pályaudvar körül néhány év alatt új településrész nőtt ki, amelyet a kortársak Barcstelep néven emlegettek. Itt voltak a raktárak, a kereskedőházak, a bankfiókok és a hajózási irodák; a régi, földművelő Barcs és a pezsgő telep lakói egy ideig szinte két külön világnak érezték magukat. A Barcstelep elnevezést Rózsás Márton helytörténész szerint 1900-ban szüntették meg hivatalosan.

Kikötő, gabona, fa

A vasút önmagában nem magyarázná a 19. század végi barcsi „aranykort”. A kulcs az volt, hogy itt találkozott a sín a hajózható folyóval. Gőzhajó 1856-ban jelent meg Barcson, a Duna Gőzhajózási Társaság színeiben, de igazán az 1880-as évek mederrendezései után lendült fel a forgalom. A nagyobb teherhajók a Dráván csak Barcsig jártak fel; a városban 2,2 kilométeres rakpart, raktárak és vasúti csatlakozó vágányok várták őket. Szabó Máté adatai szerint a folyó teherforgalmának 60–70 százaléka itt ért partot.

Két áru uralta a kikötőt: a délvidéki és balkáni gabona, valamint a szlavóniai tölgyfa. A fát kezdetben úsztatták vagy hajón hozták, 1883-tól egy fahídon szekerekkel, majd az 1880-as évek közepén megnyílt Barcs–Pakrác helyiérdekű vasút hídján már vonattal. A feldolgozásra fűrésztelepek, gőzmalmok és téglagyár épült; az 1912-ben felépült Union-malom a korszak egyik legnagyobb malomkomplexuma volt az országban. A közúti Dráva-híd 1902–1903-ban, kőpilléreken épült újjá, és 1903 novemberében adták át.

Mindez a népességen is látszott. Az 1870-es népszámlálás 2111 lakót talált Barcson, 1880-ban 3080-at, 1890-ben 4427-et, 1900-ban 5388-at, 1910-ben pedig 6415-öt. Jogállása ezzel nem tartott lépést: mezővárosi rangját 1871-ben elvesztette, és csak 1911-ben lett ismét nagyközség – a polgárok ennek ellenére jóval korábban is városnak hívták.

Határváros lesz

Az első világháború a kereskedelem nemzetközi kapcsolatait vágta el, a háború vége pedig magát a várost. 1918. november 16-án Barcs szerb megszállás alá került, és a térség megszállása csak 1921 augusztusának végén ért véget. A trianoni békeszerződés után a Dráva itt országhatár lett; a túlparti Szlavónia, amely addig a barcsi fafeldolgozás és kereskedelem hátországa volt, egy másik államba került. Tóth Ferenc és Kovács Zoltán hídtörténeti tanulmánya Barcsot azon dél-dunántúli helyek között említi, amelyek a határ meghúzásával a perifériára sodródtak. 1928-ban a szomszédos Drávapálfalvát Barcshoz csatolták.

A második világháború a hidakat vitte el. 1941 áprilisában a Jugoszlávia elleni német támadás egyik iránya Barcsról indult. 1944. december 7-én a vasúti hidat felrobbantották; a közúti híd túlparti nyílása egy légitámadásban szakadt le. A megmaradt csonk mintegy két évtizedig állt így, az új, négy 70 méteres nyílású közúti hidat 1969-ben avatták fel.

A háború után a határsáv szigorú szabályai évtizedekre megnehezítették a Barcsra utazást. A település ennek ellenére fejlődött: 1970-ben ismét nagyközségi címet kapott, 1974-ben megnyílt a Barcsi Borókás tájvédelmi körzet (erről külön írásunk szól), majd 1979. január 1-jével Barcs városi rangot kapott. A KSH helységnévtára a várossá nyilvánítás hatálybalépését 1978. december 31-ével jegyzi; ezzel egy időben csatolták a városhoz Drávaszentest és Somogytarnócát, amelyek ma is városrészei.

A mai város számokban

A KSH helységnévtára szerint Barcs területe 12 290 hektár. Lakónépessége a 2001-es népszámláláskor 12 426 fő volt, a 2022-esnél 9915, 2026. január 1-jén pedig 9282. A 2022-es népszámlálásban a lakók 2,4 százaléka vallott horvát, 1,9 százaléka német, 4,8 százaléka roma nemzetiségi kötődést; a városban horvát, német és roma nemzetiségi önkormányzat működik. A csökkenő népesség nem barcsi különlegesség – a KSH adatai szerint a barcsi járás falvainak többségében is fogy a lakosság –, de jól mutatja, mennyire más ma a város helyzete, mint a gabonaraktárak korában.

A határ jelentése 2023-ban ismét megváltozott, amikor Horvátország a schengeni térség teljes jogú tagja lett. Hogy ez mit jelent a hétköznapokban, és milyen közös múlt köti össze Barcsot a túlparti Verőcével, arról a határról szóló írásunk szól.

Források

• Szabó Máté: „Chicagónak indult, Barcs lett belőle…” Barcs gazdasági fejlődése a dualizmus korszakában. Közép-Európai Közlemények 14 (2021) 2. sz., 33–55.
• Rózsás Márton: „Üdvözlet Barcsról!” – város a képeslapok tükrében. A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 9 (2024), 217–226.
• Tóth Ferenc – Kovács Zoltán: Hidak a magyar–jugoszláv határon. Műszaki Katonai Közlöny 32 (2022) 1. sz., 27–48.
• KSH Magyarország helységnévtára: Barcs (népesség, terület, területszervezési változások).
• Magyar Néprajzi Lexikon, Dráva mente szócikk.